– Megígértétek! – csapott Lazaro a szalmazsákra, amin feküdt – Aki Jézusban hisz, nem veszik el, hanem ?r?kké fog élni! Kérni kell, és adatik! én egyszer kérek t?led valamit, te meg nem akarod feladni nekem az utolsó kenetet…!

  Az ?regember túlságosan elgy?t?rt volt ahhoz, hogy felálljon. Fr?cs?g?tt bel?le a nyál, amíg beszélt. A szemében forró, düh?dt k?nnyek gyülekeztek.

  – Nem vagy a halálodon, Lazaro…

  – Nem?! – sz?k?lte az ?reg. – Nem-e?! Ott vár az ?rd?g a templomajtóban! Ha kilépek, elvisz!

  – én ott csak haragvó koldusokat láttam, nem ?rd?g?t.

  Az ?reg er?nek erejével visszanyelte a dühét, de hangjából valósággal cs?p?g?tt az epe.

  – Persze, hogy nem láttad, padre, mert értem j?tt, nem pedig teérted. Ha érted j?tt volna, ne aggódj, hányhatnád magadra a kereszteket, meg sem állna veled a pokolig!

  Cristobal atya elt?n?d?tt a hallottakon. Széket kerített magának, és leült Lazaro ágya mellé.

  – Talán igazad van, de az utolsó kenetet csak akkor adhatom fel neked, ha el?tte meggyónsz.

  Az ?reg gyanakodva nézett rá egy hosszú pillanatig, aztán morogva bólintott. A formulát rég elfelejtette már, a papnak kellett rajta végigvezetnie. Amikor botladozva elértek a b?n?k megvallásához, r?gt?n azzal kezdte, hogy eladta a lelkét.

  – Huszonkét éve t?rtént, posztót vittem Segoviába. Minden pénzem abban volt, de a hazaúton kiraboltak, elvették még a lovamat is. Négy k?lcs?nt kellett egyszerre fizetnem akkoriban, a házam meg a jószág volt rájuk a fedezet. Mikor hazakeveredtem, az utolsó pár ezüst?m?n bort vettem, és bezárkóztam a szobámba. Farinát elzavartam, hiába kopogott. Nem mondhattam meg neki, hogy t?nkrementünk, de azt se tudtam, hogyan menthetném ki magunkat a kutyaszorítóból. Csak az volt el?ttem, hogy itt a vége: pedig akkor már meg voltam keresztelve, és én nagyon hittem ám, hogy az a kis víz mindent megold.

  Lazaro árgus szemekkel leste az atya arcát, de az aggodalmon kívül nem sok mindent tudott leolvasni róla.

  – Nem oldott meg semmit, én meg, mik?zben ?r?ltem magam, mitév? legyek, szidtam az Urat az ?sszes szentjével együtt, amiért mindenkin segítenek, csak énrajtam nem. Még azt is mondtam – erre tisztán emlékszem – hogy el?bb fog az ?rd?g mellém állni, mint amazok odafenn…

  Az ?rd?g pedig valóban megjelent. Piszkosfehér volt, csontsovány és teljesen sz?rtelen. Kígyószeme, kosszarva, kecskelába volt - de olyan finom kezei, mint egy dominikánusnak. A segítségéért cserébe Lazaro lelkét kérte, azt is csak a hatvanadik születésnapja után. Az akkor még ereje teljében lév? kufár nem hitte, hogy megéri a hatvanat, hát elfogadott mindent. Az ?rd?g a tarisznyájából korbácsnyomokkal tarkított emberb?r tekercset, cifra íróvessz?t adott Lazarónak. A karján felrángatta a kaftánt, és kétarasz hosszú, dagadt piócát rakott rá. A keresked?nek csak bele kellett d?fni a féregbe az íróvessz?t, mint valami kalamárisba, aztán írni, amit az ?rd?g diktált.

  – Nem voltak ám rossz feltételek! T?bb volt bennük a kiskapu, mint az Alcazarban. Legalábbis akkor azt hittem.

  Mire Lazaro aláírta a két példány szerz?dést, már igencsak szédült a vérveszteségt?l. Az ?rd?g ezután les?p?rte a lapokat a f?ldre, a vérmocskos piócát használva pecsétviasznak rájuk taposott a patájával, majd a maga példányával elt?nt.

  – A sajátom pár hónapig ?rizgettem, de aztán elégettem, nehogy az inkvizíció megtalálja – az ?reg megüt?gette a halántékát. – A lényegre így is emlékeztem.

  – Mi volt a lényeg? – kérdezte a pap.

  – Hogy lesz vagyonom, lesz egy fiam, akinek továbbadom, és nem halok meg, amíg dolgom van a világban!

  Cristobal erre felvonta a szem?ld?két, de aztán csak intett az ?regnek, hogy folytassa.

  Lazaro úgy mondta fel a b?neit, mint a verset. Elvett ett?l, kicsalt abból, az inasait úgy hajtotta, mint a rossz gebéket. Egyetlen legényének se hagyta soha, hogy céhtagságot szerezzen. A napszámosait azokkal a k?lcs?n?kkel tartotta a markában, amit tyúkokra meg lábasjószágokra adott nekik.

  Aztán a harácsolástól valahogyan eljutott Farináig, és már sokkal nehezebben találta a szavakat. Hogy szigorúan bánt vele, meg is verte néha, de csak kézzel, bottal sose. Mit lehetett csinálni, mikor minden nap küszk?dés volt a kenyérért! Hogy soha magához nem ?lelte, csókot nem adott az arcára, pedig az asszony mindenben engedelmes volt, és semmivel nem dolgozott nála kevesebbet.

  Az atya valahol a hosszú b?nlajstrom felénél fogta meg a kezét. Mik?zben a néhai feleségér?l beszélt, az ?regnek t?bbsz?r elfulladt a hangja. Látszott, hogy vívódik magával, de végül csak annyit bírt a foga k?zül kipréselni, hogy:

  This narrative has been purloined without the author's approval. Report any appearances on Amazon.

  – Más b?n?mre nem emlékszem.

  Cristobal belediktált néhány korty bort, aztán csendben megkérdezte:

  – Catalinával hogy vagytok?

  Lazaro rámeredt, elhúzta a száját.

  – Hogyan j?n ez ide?

  – én adtalak ?ssze titeket, de sosem kérdeztem meg, mi k?z?t?k van egymáshoz…

  – Semmi – vonta meg a vállát az ?reg. – én azért vettem el, mert a házhoz asszony kell, az apja meg igazi keresztény, és régi üzlettársam.

  – Nem is szereted?

  Az ?reg arca megrándult az undortól.

  – Legyen elég annyi, padre, hogy az apóssal feleannyi hozományban egyeztünk meg, mint szokás.

  Cristobal megvakarta a nyakát.

  – és a lányaid?

  – Nincs énnekem olyan!

  Erre már a papnak is ráncba szaladt a homloka.

  – Ne bolondozz velem…

  – én sem tudtam mostanáig. Aztán kiderült, hogy Diego Brusa az apja mindháromnak…

  Sorra elmesélte az egész este t?rténetét az atyának. Mire a végére ért, a második pohár bor is elfogyott.

  – Hogyan jutottál a fiaddal idáig, Lazaro?

  – Hogy…

  Az ?regember értetlenül bámult rá. Lassan mintha világosság gyúlt volna benne, de aztán szemei-fogai ?sszeszorultak. Megg?rbedt ültében, kezeit a mellkasához kapta fájdalmában.

  – Hogy…

  Cristobal megsimogatta a hátát. A tenyerével még a kaftán alatt is érezte a csontokat. Lazaro arcán végigfolytak a k?nnyek. Sovány ajkai vicsorra húzódtak. Ujjai ?sszetekeredve, g?rcs?sen tapadtak egymásra.

  – Hogy…

  T?bbet nem bírt mondani. A pap mellére vonta a fejét, és akkor az ?regb?l lassan, nagy kortyokban bugyogni kezdett a zokogás.

  – úgy bántam vele, ahogy más a kutyájával se… szidtam, padre, vertem szíjjal, vertem bottal, hogy legyen bel?le valami, de sose lett, most meg elmegy katonának…

  – és a lányaid?

  Az ?reg elhallgatott.

  – Lazaro?

  – Nem akarok t?lük megválni.

  – Akkor sem, ha nem is te vagy az apjuk?

  – Nem…

  – Akkor sem, ha már eladósorban van mind?

  – Nem…

  – Miért?

  – Mert az enyémek, azért…

  – Tudod, hogy ez b?n, ugye?

  – Tudom.

  Cristobal finoman visszafektette az ?reget a párnára, aztán leült a székre mellette. Megcsóválta a fejét.

  – Ennyi b?n alól csak nagy penitenciával oldoz fel az úr. Nem is ?szinte b?nbánóként j?ttél, csak féltél a pokoltól…

  Lazaro megt?rten bámult maga elé.

  – Amit tettél, nem hozza helyre imádság vagy b?jt, de még az sem, ha naphosszat korbácsolod magad. Isten viszont nem azt akarja, hogy szenvedj, hanem hogy visszatérj hozzá. Van er?d hazamenni?

  Az ?reg bólintott.

  – Akkor menj, és reggel ?leld magadhoz a feleséged. Bánj vele úgy, ahogy már Farinával kellett volna. Aztán keresd meg Jacobót, békülj ki vele, és áldd meg.

  – Akkor is, ha tényleg elmegy katonának?

  – Akkor sokkal nagyobb szüksége lesz rá. Utána pedig keress férjet a lányaidnak, akár a tieid, akár nem…

  Lazaro szomorúan a papra emelte a tekintetét.

  – én ezt nem tudom végigcsinálni, padre. A szemükbe se tudnék nézni…

  Az atya félrebillentette a fejét. El?sz?r úgy t?nt, mondani akar valamit, de aztán finoman megd?rg?lte az állát.

  – Azt mondtad, addig nem vihet el az ?rd?g, míg dolgod van e világban?

  – Igen.

  – Akkor ide hallgass…

  +++

  – Meggyóntál, büd?s disznó?! Mi? F?loldoztak, meg minden?!

  Lazaro a gallérjánál fogva lógott Bostor mancsában, jó egy lábbal az utcak? felett. A templom hátsó kijáratánál senki nem volt kettejük?n kívül. Toledo f?l?tt már világosodott az ég.

  – Azt a szerz?dést fogadkozással meg bánatimával nem fogod semmissé tenni! A saját húgyos véreddel írtad elejét?l a végéig, te féreg, és még az Emberfia se szabadíthat meg t?le!

  Kivillantotta a fürészfogait. K?zelebb vonta magához az ?reget.

  – Megmutatnám neked, milyen fekete a szíved, de épségben kell, elvigyelek…

  Lazaro nagyon kapaszkodott az ?rd?g karjába, hogy a rossz kaftánja el ne szakadjon. A bestia fojtogató kénszagától alig kapott leveg?t.

  – Ha él a szerz?dés, akkor nem vihetsz sehová…

  – Vigyázz, marrano… nagyon, nagyon vigyázz…

  – Penitenciát kaptam az atyától… Rómába kell mennem…

  – Minek?

  – Vezekelni… zarándokként…

  Az ?reg tompa puffanással hullott a f?ldre. Bostor úgy nézett rá, mint egy kupac t?mjénre.

  – Catalina ?rülni fog…

  – Catalinát bízd rám – felelte Lazaro, mik?zben nagy nehezen talpra kászálódott. – Hozzá indulok.

  Az ?rd?g nem tartóztatta. Már majdnem derengett a hajnal.

  – Hiába futsz, Lazaro, hallod?! Veled megyek Rómába, de még a Gecsemáné kertjébe is! A nyomodban fogok járni, és nem lesz t?lem se éjjeled, se nappalod! Egyszer botolj meg, soha t?bbet nem fogsz…! Hallod? Hallod?!

  Sokáig tartott, mire Bostor hangját elnyomta a reggeli madarak éneke. Ilyen korai órán az utcán senki nem járt ugyan, de a szél friss kenyér illatát hozta. Lazaro, fél kézzel a zsidónegyedbe vezet? pince ajtaján még hátrapillantott a San Román-templom tornyára. A kel? nap fényében csillogott a kereszt a tetején. Az ?reg megérintette a homlokát, a mellkasa k?zepét, a jobb meg a bal vállát, aztán elt?nt a lejáróban.