A hatvanadik születésnapja éjjelén Lazaro nem tudott elaludni. A felesége – egy sz?ke, extremadurai szépség, feleannyi id?s sem, mint ? – békésen szuszogott mellette az ágyban. A forró, júliusi szél meg-meglengette a vastag függ?ny?ket, és süv?ltve távozott a háló ajtajának résein. Vihar lesz, gondolta Lazaro. Megpróbált anélkül kikászálódni az ágyból, hogy a fiatalasszonyt f?lébresztené, és halkan az ablakhoz csoszogott. A holdtalan égen vad vágtában rohantak a fellegek. Szemk?zt vakon s?tétlettek a házak ablakai, csupán messzebb, a város f?lé magasodó Alcazarban égtek a fáklyák. A távolból kutyaugatást hozott a szél, meg katonák r?h?gését.

  Lazaro beharapta a szakállát.

  Hol lehet az a tetves k?l?k?

  Egyetlen fia, Jacobo, tizenhat esztend?s volt, és csak a szolgákkal üzente meg, hogy a jóisten éltesse a drága édesapját, azt viszont már nem hagyta meg, hogy Toledo melyik késdobálójában szórja az ?reg dukátjait. A leányai teljesen mások voltak. Mind eladósorba került már, mégis ugyanolyan szófogadóak, szelídek és kedvesek voltak, mint gyerekként. Az ?reg jobban vigyázott rájuk még a pénzesládáinál is, jóformán csak misére engedte el ?ket otthonról. Az anyjukra, Farinára emlékeztették, akit Jacobo születése után vitt el a gyermekágyi láz.

  Lazaro felsóhajtott. Vetett egy mogorva pillantást a mostani feleségére, papucsba bújt, és elindult az ebédl?be. Nem gyújtott világot: a háza minden folyosóját, beugróját, lépcsejét úgy ismerte, mint a tenyerét. Ha vénségére megvakul, akkor is eltalál majd benne mindenhová.

  A szolgálók már eltakarították a lakoma romjait, a csillár minden gyertyáját elkoppantották. A masszív, húszszemélyes asztal, a magastámlájú székek, a h?v?s, kopár k?falak mind úgy hallgattak, ahogyan egy sírbolt sem tudna. Lazaro csoszogó léptein kívül a szél jajongása volt az egyetlen zaj.

  Milyen más volt pár órával ezel?tt! Az ?reg igyekezett titkolni a vagyonát, de erre a jeles alkalomra csak áthívta magához a legrégibb üzlettársát a népes családjával együtt. Diego Brusa beszélte rá, hogy vegye f?l a keresztséget. Lazaro akkor már vagy húsz éve kínlódott a gyapjúkereskedéssel, de nem bírt egyr?l a kett?re jutni. A hitelez?i minden b?rt lehúztak a hátáról, a takácsai rendre átverték. Ha ez nem lett volna elég, ott voltak a zsidókat mind jobban szorongató új t?rvények, a sok zaklatás meg a szent inkvizíció. Diego égre-f?ldre esküd?z?tt, hogy Krisztus még a kufárokat is megsegíti, ha elég nagy a hitük. Lazarót az Emberfia nem nagyon érdekelte, de a gondokból igencsak szeretett volna már lejjebb adni. Megkeresztelkedett Farinával együtt. Rá hét hónapra megszületett az els? leányuk.

  A konyhában a szakács az asztalra borulva aludt. Lazaro belépvén egy pillanatra azt hitte, nem is él. A kemence mellett a konyhalány szendergett egy szalmazsákon. Nyitott szájából kicsorgott a nyál. Lazaro csapolt magának egy kancsó bort, magához vett egy ónkupát, majd elindult, hogy letelepedjék az ebédl?asztal végében. Míg a konyhában járt, a kiszemelt hely jobbján lév? széket valaki csendben elfoglalta. Majdnem akkora volt ülve, mint Lazaro állva. Vállai csak elfordulva, kecskeszarvai csak lehajolva férhettek be az ajtón, ha egyáltalán az ajtón át érkezett. R?t bársonyk?p?nyegét hanyagul a székre dobta, ezt leszámítva csupán fekete, durva sz?r fedte a testét, és átható kénszagot árasztott. Barátságosan az ?regre vigyorgott, majd intett neki, hogy méltóztassék k?zelebb fáradni. Madárlábával még a széket is kitolta maga mellett.

  Lazaro kis híján mindent kiejtett a kezéb?l. Egyedül az tartotta benne a méltóságot, hogy kár lenne a drága katalán borért.

  – Hozok poharat…

  Az ?rd?g megenged?en intett a karmos mancsával. Lazaro a konyhába érve megpróbálta felrázni a szakácsot, hogy hívja a papot, de r?gt?n. Amaz még arra sem ébredt meg, hogy a hajánál fogva f?lemelte a fejét, és lekevert neki egyet. A konyhalányt lerángatta a szalmazsákról. Aludt tovább elnyílt szájjal. Lazaro befogta az orrát-száját, hátha a légszomj felkelti. A leány óriásit prüsszentett, átfordult az oldalára, de nem tért magához. Az ?reg ekkor megérezte a kénszagot. Az ?rd?g bet?lt?tte az egész konyhaajtót. Ciccegve megcsóválta a fejét, jelezve, hogy nem a megfelel? irányba haladnak a dolgok. Lazaro lehajtott fejjel és egy díszes kupával somfordált vissza a ebédl?asztalhoz. T?lt?tt a pokol küld?ttének, az pedig vidáman koccintott vele. Lazaro soha ilyen savanyúnak nem érezte a katalán ned?t.

  – Még nem vihetsz el…

  – Hogyne vihetnélek! – tárta szét a karját az ?rd?g – Gazdag lettél, lett egy t?rvényes fiad, f?l is serdült, másban nem állapodtunk meg. Kár ezen verg?dni, Lazaro!

  A pokolfajzat kiitta a kupát. Lazaro idegesen szorongatta a magáét. Már kezdett fájni a térde az állástól, de tudta, hogy úgysem bírna ülve maradni.

  The narrative has been stolen; if detected on Amazon, report the infringement.

  – Mi a neved?

  Az ?rd?g a sz?r?s térdére vette a boroskancsót.

  – Hívjál Bostornak.

  – Nahát akkor vedd csak el? azt a szerz?dést, te Bostor!

  A küld?tt elfintorodott.

  – Lazaro, te húsz éve kikeresztelkedtél, ne most kezdd itt magyarázni nekem a Talmudot!

  – Nem magyarázok én semmit, csak szeretném még egyszer elolvasni! Azon a pár percen már nem múlik!

  Bostor ingerülten mordult egyet. Az orrából fekete füst t?rt el?. Egyszeriben minden gyertya lobbot vetett a csilláron. Hátranyúlt, és a teste legs?tétebb lyukából b?rtekercset húzott el?. Repedezett már, néhol meg is égett, de egyébként tisztának t?nt.

  – Ha sokat rabolod az id?met, a kapzsik helyett az uzsorásokhoz viszlek…

  Lazarónak megrándult a szem?ld?ke. Szaporán kig?ngy?lte a hátnyi széles b?rt. Bütyk?s ujja sorról sorra futott, ajkai némán formálták a vérrel írt szavakat. Az ?rd?g k?zben egy hajtásra leküldte a kancsó bort, és hol a keze karmával dobolt az asztalon, hol a lába karmát szikráztatta a padlón.

  – Nem lesz abban kiskapu, Lazaro – tápászkodott fel a térdeire csapva – Itt a vége. Te is tudod. Gyere velem, mert ha vinnem kell, az fájni fog!

  Az ?reg ráb?k?tt egy félmondatra.

  – Itt van, ni! Hatodik cikk, utolsó bekezdés!

  Odafordította a pokolfajzat felé a lapot. Bostor gyanakodva olvasni kezdte:

  – A vev? nem veheti birtokba a Lelket, ha… – itt elhallgatott és csak szófoszlányok gurultak ki a f?részfogai k?zül – …tulajdonátruházás… érvénytelen… nem tartotta be…

  Elnéz?en, fült?l fülig elmosolyodott, mikor a mutatott sorhoz ért. Hátrad?lt, hogy felny?g?tt alatta a szék.

  – Te huncut kis marrano*, ezzel akarsz kibújni a fizetés alól?

  Lazaro szája komoran szorult ?ssze. Az ?rd?g atyáskodva folytatta.

  – Nem vihetlek el addig, míg dolgod van e világon? Hát mégis mi dolgod maradt neked még itt?

  Az ?reg felhorkantott. Rátámaszkodott az asztalra, és k?zelebb hajolt a kéretlen vendéghez, hogy az biztosan jól hallja minden egyes szavát.

  – Két hét múlva minden zsidónak vagy távozni kell az országból, vagy kikeresztelkedni. Aranyat, ezüst?t nem vihetnek magukkal, se lovat. Egy szamárért házat, egy ?k?rért f?ldet lehet most venni. Nekem jól ment a bolt, mióta a gazdáddal megalkudtam, de most, Bostor, olyan gazdag lehetek, mint a koronarabbi…**

  Az ?rd?g nagy komolyan végighallgatta, aztán Lazaro mellkasának nyomta a boroskancsót.

  – Hozzál még ebb?l a borból!

  Az ?reg térült-fordult, Bostor pedig, mihelyt megkapta, megint egyhajtásra kiitta az egészet. Nagyot cuppantott a pofájával, asztalra csapta a kancsót, aztán kecskeszemét Lazaróéba mélyesztette.

  – Sehol egy büd?s szóval nincs leírva, hogy olyan gazdaggá kell tegyünk, mint a csoffadt segg? koronarabbid. Lett házad, f?lvett a selyemkeresked? céh, a fél város tartozik neked. Gazdag ember vagy. Ennyi van leírva. én meg úgy elviszlek, mint a pestis…

  Lazaro viaszfehér arccal lépett egyet hátra. Aztán még egyet..

  – Vá-vá-várj! Nem úgy van az! Nekem… nekem még… ki kell házasítani a lányaimat!

  Bostor d?ng? léptekkel k?vette a konyha felé. Az ?reg válla nekiüt?d?tt az ajtófélfának, és kis híján hanyatt esett a küsz?bben.

  – Neked nincsenek lányaid, kocafattya…

  Erre Lazaro megvetette a lábát.

  – Már hogyne lenne! Az els? feleségemt?l született mind a három!

  állát f?lszegve, ?k?lbe szorított kézzel meredt a pokolbéli rémre. Az ?rd?g megvakarta az állát, csak úgy hersegett.

  – Te nem tudod…? – kecskeszemeiben kaján vidámság ült.

  – Ugyan mit?

  – Hogy a te három leányod a feleségedt?l van ugyan, de nem t?led!

  – Hazugság!

  Bostor mind a száz fogával elvigyorodott.

  – Lemehetünk hozzá megkérdezni, ha gondolod…

  – Farina pokolra került?

  – ?r?kké forgó szélviharban hányódik a t?bbi házasságt?r?vel…***

  Az ?regember elh?lten gy?r?gette a szakállát.

  – Ki az apjuk?

  – Diego barátod.

  Lazaro vészjóslóan az ?rd?gre pillantott.

  – Ugye nem gondolod, hogy ezt annyiban hagyom?

  – Kérsz t?le pénzt hozományra?

  – Meg?l?m!

  – Az más. Akkor természetesen veled megyek!

  * Marrano: disznó. A 15. századi Kasztíliában azon kikeresztelkedett zsidók gúnyneve, akikr?l gyanították, hogy titokban a régi hitük gyakorolják.

  ** Koronarabbi: a zsidók el?ljárója és képvisel?je a kasztíliai királyi udvarban. K?zigazgatási tisztség, a visel?je nem kizárólag rabbi lehetett.

  *** Dante: Isteni színjáték, 5. ének